Kié az ipari forma?
A Szövetséggel és a Képzőművészeti Főosztállyal való hosszas egyezkedés és tárgyalás után 1960-ban a Művelődésügyi Minisztérium határozata alapján a szerszám-és gépipari formatervezés bírálati munkáját a Képzőművészeti Alap mellett működő Ipari-forma Bíráló Bizottság vette át, ahová a Tanács két főt delegálhatott. A tervezési megbízások lebonyolítására az Alap a továbbiakban, a hozzátartozó, 1960-ban alapított Iparművészeti Vállalat keretein belül Formatervező Irodát hozott létre. (14) A döntés a Tanácsot érzékenyen érintette és a Minisztérium számára időről-időre újabb javaslatokat dolgoz ki a szakterület megfelelő működtetésére - törekvései mégsem jutnak érvényre. 1963-ban átszervezett szakbizottságaiban továbbra is helyet kap az ipari forma szakterület ügye.
A hatvanas években a Tanács több olyan kiállítás szervezésében is részt vett, melyeken az ipari forma szakterület eredményei kerültek bemutatásra. 1968-ban az Ernst Múzeumban kamarakiállítás nyílt Design ’68 címmel, a tárlat expozíciós anyaga többségében híradástechnikai eszközöket, háztartási gépeket (a hely adottságai miatt főleg modellek és tervek szintjén), reklámgrafikát és csomagolásterveket tartalmazott. A következő évben Miskolcon, Ipari Művészet címmel, nagyszabású (44 üzem, 40 tervezője vett részt) hasonló tematikájú kiállítás nyílik, lakáskulturális szekcióval kiegészülve. (15) Juhász László titkári tevékenysége alatt mindvégig fontosnak tartotta mind a keleti, mind a nyugati blokk hasonló szervezeteivel való kapcsolatépítést, így a Tanácsnak időről időre lehetősége nyílt külföldi tárlatok anyagának összeállítására, ill. néhány jelentősebb nemzetközi kiállítás megrendezésében való közreműködésére itthon. 1966-ban rendezik meg az Ernst Múzeumban az angol, majd a Lengyel Kultúrában a Lengyel Ipari Forma kiállítást. Ernyey az angol expozíciós anyaggal foglalkozó beszámolójában kiemeli, hogy milyen szembetűnő az a közös tárgyformálási tulajdonság, hogy nem a múlt klasszikus formáinak teljes elutasításával alakítják ki a trendekhez igazodó új formákat, hanem azokkal harmóniát és kapcsolatot keresve. Az export-tárlatokon bemutatkozó más hagyományokon, más közegben működő ipari kultúrák tárgytervezési sajátosságainak megismerésével a Tanács inspirációs forrást nyújtott a hazai tervezőgárdának. (16) Minden alkalommal jelentős eseménynek számított az ötvenes évektől rendszeresen megrendezett jabloneci Tárgyak Világa kiállítás, ahová a Tanács válogatta ki és zsűrizte a magyar szekció anyagát. Nem csupán egy többezer négyzetméteren megvalósuló, nagy volumenű kiállításról volt szó, hanem az ipari művészet ügyét felkaroló eseményről, melynek fővédnökei az ICSID és a CSSSR Műszaki és Beruházásfejlesztési Minisztérium voltak. (17) A kiállításon minden alkalommal az iparesztétikai szervezetek gondos rendezésében és válogatásában mutatták be a termékeket, ugyanakkor ezzel lehetőség nyílt az azonos célkitűzésekért tevékenykedő szakmai szervezetek szorosabb együttműködésre és a koncepciók (pl. a szabványosítási normák) pontosabb kialakítására. Jablonec megfelelő alkalomnak bizonyult a kereskedelmi szerződések meghatározta választéki kínálat és igény felmérésére is. (18).
A jó lakástól a lakáskultúráig
A lakáskultúra, lakberendezés témája és reprezentatív eseményei mindig nagy közönségre tarthattak számot, melyek a Tanács által rendezett kiállítások kiemelt, programszerű, tevékenységének számítottak. Már a korai “Szép otthon - Jó lakás” (1958), vagy az Ipari Művészet külön kiadványában összesített szükségleteket felmérő, piackutatást is tartalmazó Miskolci Otthonművészeti Kiállítás (1958) a formatervezett berendezési tárgyak hasznos és esztétikus otthonok kialakításának lehetőségét próbálták a megmutatni a választékra sóvárgó közönségnek. 1963 és 1966 között a Tanács számos vidéki nagyvárosban rendezi meg a Bútorértékesítő Vállalattal karöltve, a már emlegetett, “Mai Otthon”, v. “Így rendezze be” kereskedelmi vásárral és árubemutatóval összekötött, általában bolt-, áruházmegnyitó eseményével összekapcsolt kiállításokat, melyeket a hangsúlyos kereskedelmi vonatkozás és a “néző” vásárlásra való intencionálása miatt helyesebben inkább lakberendezési kiállításoknak nevezhetünk.
A szervezet 1964-től rendszeresen delegált embereket és részt vett a Belkereskedelmi Minisztérium keretei között felállított Lakáskulturális Bizottság ülésein és programjainak kialakításában, ami a szakterületre való alaposabb rálátást és a nevezett Bizottságban résztvevő érintett szaktárcák és intézmények képviselőivel való hatékonyabb együttműködést biztosított. Az otthon környezetét imitáló kiállítások közel álltak az emberekhez és az ipar, közvetve pedig az ipari formatervezés szemben jelentős igényekkel léptek fel. Ugyanakkor feltárták a bútoripar és tervezés hiányosságait is, hiszen sok esetben a kiállítás leghasznosabbnak tűnő, legvonzóbb tárgyait kereskedelmi forgalomban nem lehetett kapni, illetve alig-alig valósult meg az iparági (pl. bútor -lakástextil) tervezés és fejlesztés összehangolt koordinációja. A Bizottság kiadásában 1964-ben jelenik meg először a Lakáskultúra c. folyóirat. A Tanácsnak Filep István személyén keresztül “állandó” rovata volt az újság hasábjain, melyekben rendszerint egy-egy tervezőművész portréját mutatták be. Ugyanebben az évben a Tanács kiadásában megjelent az Ipari Művészet című könyv, ami az első átfogó kiadvány volt az iparban dolgozó tervezőművészekről és gazdag képanyaggal illusztrálta a gyári tervezőművészet elmúlt tíz évben elért eredményeit.
Otthon a Nemzetközi Vásáron
A Lakáskulturális Bizottság szervezőként vett részt - a Tanáccsal és a Könnyűipari Minisztériummal közösen - az ettől az évtől Budapesti Nemzetközi Vásárrá keresztelt Budapesti Ipari Vásár “Otthon” kiállításainak rendezésében. Az év legreprezentatívabb eseményének számító kiállítás presztízséhez mérten az ország számos állami és helyiipari vállalata, szövetekezete felvonultatta termékeit. Az “Otthon” kiállítás általában tematikusan vagy gyárakhoz igazodva mutatta be az ipar sorozatgyártott termékeit, az azévi pályázatok eredményeit és a minősítésben részesült gyártmányokat (1960-ban ismét kiírják a KGM Legszebb termék pályázatait más minisztériumok legszebb termék pályázataival együtt, melyeket az “Otthon” kiállításain osztottak ki a díjazottaknak. A Legszebb termék pályázat 1968-ig működött, 1967-től átvette szerepét a Kiváló Áruk Fóruma). A mindenkori Otthon kiállítások célja az volt, hogy bemutassák a többnyire már kereskedelmi forgalomban is kapható (helyesebben többször “várhatóan kapható”), tehát a vásárlóközönség számára elérhető, legújabb lakberendezési cikkeket, a hazai trendeket és import árukat. A nagy alapterületen elhelyezkedő (rendszerint az NDK-pavilonban) kiállítás komplex bemutatásra alkalmas közegében - ahol egész szobákat, vagy szobarészleteket építettek be - az árurendezés és a kiállítás tervezési gyakorlat igyekezett “otthonos” körülményeket teremteni. Ugyanakkor ez a típus adott alkalmat leginkább és legeredményesebben a különböző iparágak találkozására is. Az Otthon kiállítások zsűrizési munkálataiban való rendszeresen részvételen túl, a Tanács kiállításrendezői tevékenységében a hetvenes években már nem találkozunk nagyvolumenű lakáskulturális kiállításokkal, melyek az 1973-as szervezeti újjáalakulás után jórészt áthelyeződtek a Művész az iparban-sorozat “kamara” keretei közé.
A Tanács "ügyei"
A szervezet tevékenységére visszatekintve ma azt mondhatjuk, hogy a számos feladat felvállalásának terhe alatt nem tudta hatékonyan összefogni és kooperációra ösztönözni az egyes iparágak működését alakító és felügyelő szerveket. Azonban a hatvanas években találunk olyan célirányos beavatkozási kísérleteket, amelyek egy-egy jól megfogalmazható problémára kerestek megoldást. Az 1956 utáni lakásépítési programra a Tanács gyorsan és érzékenyen reagál. Szorgalmazza egy, új igényekhez mért, a lakáskultúra szempontjait hangsúlyosan érvényesítő távlati gyártmányfejlesztési terv elkészítését. (19) Ennek a programnak a keretében a hatvanas évek alatt két ízben is kiállítási keretek között foglalkozott a témával. Először 1960-ban (“Kísérleti lakások, új berendezések”), az Óbudai lakótelep házgyári lakásaiban rendezett be néhány szobát, a kiállítási anyag összeállításában megpróbálták felhívni a figyelmet az új típusbútorok és a mobilbútorok tervezésének szükségességére, ugyanakkor bemutatták azokat a túlméretezett bútorokat is, melyek a kereskedelmi áruforgalom jelentős részét képezik. Majd 1964-ben Budafokon, hat lakást az azévi Kislakások bútorai tervpályázat prototípusaival.(20) A kiállítások az összehasonlítás és a közvetlen szemléltetés eszközével, azonban hiába világítottak rá arra, hogy a társadalmi szükségletek felől kell megközelíteni a gyártásban lévő és a kereskedelmi forgalomban kapható célszerűtlen és a házgyári lakásokkal inkompatibilis bútor-problémáit. Ugyanakkor tervpályázatok kiírásával és megbízások kiadásával igyekezett megoldást keresni az új típusú lakótér, új típusú igényeinek kielégítésére, így került meghirdetésre a Lakásbútor és kiegészítő kisbútorok tervpályázat 1957-ben, az OKISZ konyhabútor pályázata Hornicsek László és Kovács Zsuzsa bevonásával 1962-ben, vagy a Fogyasztók Tanácsa részére kiírt meghívásos Kisbútortervezés pályázat (Bánáti János, Jahoda Maya, Kiszely Mária, Szenes István, Vöröss József).
Giccsadó
Az új gazdasági mechanizmus jelszavai felélesztették a Tanács minőségért vívott örök küzdelmét, ami a zsűrjogok erőteljesebb érvényesítésére való törekvésben mutatkozott meg. Az 1959-es kötelező bírálati rendelet ellenére a beszámolókban azt olvashatjuk, hogy a vállalatok sokszor nem tartották be, vagy egyszerűen nem foglalkoztak a zsűri eredményeivel. A Tanács a sorozatos revíziók során megpróbálta kiszűrni azokat a termékeket, melyek “kulturális szempontból ma már károsnak minősülhetnek” (21), a vállalatok azonban arra hivatkoztak, hogy addig aligha kerülhet sor jelentős változásra, míg az így kiesett áruk (pl. dísztárgyak) pótlása nem megoldható. Erre a korábbi - de már sok éves tapasztalatokon nyugvó - megállapításra érkezett válaszként a Kulturális járulék, a Művelődési Miniszter 1/1968. /I.9./ rendelete, ami a Tanács számára újabb “ügyet” teremtett. A köznyelvben csak giccsadóként elhíresült rendelkezés értelmében a járulék alá eső termékként meghatározott – üvegből, porcelánból, kerámiából készült kisplasztikai alkotások (szobrok) és egyéb, a lakás díszítésére szolgáló tárgyak elbírálása és azok után lerovandó kulturális járulék mértékének megállapítására az Iparművészeti Tanácsot bízta meg. (22) A Kulturális járulék bevezetését nagy felháborodás kísérte. Kezdetben úgy tűnt a nem történt változás a korábbiakhoz képest: a bírálatokon sokszor nem vettek részt az érintett üzemek. Míg a kerámiagyártó vállalatok viszonylagos rendszerességgel látogatták a zsűrialkalmakat, addig a szakterületi beszámolóban azt olvashatjuk, hogy “az üvegipari gyárak hozzáállása nem megfelelő”, ill. a kisiparosok is alig-alig jelennek meg, mert bár “tisztában vannak a munka alacsony színvonalával, de a beszélgetésekből kiderül, hogy a vásárokon ezeket a termékeket tudják eladni”. Azonban a Tanács nem tudta hathatósan ellenőrzése alá vonni a kisiparosként bejegyzett tervezőket, hiszen a gyártási engedély nem volt hozzájuk tartozott. Benkő Cs. Gyula, aki 1973-tól a Tanács Iparesztétikai Osztályának vezetője volt, már úgy emlékszik vissza, hogy a kötelező zsűrizés számottevően javította a szilikátipar által gyártott dísztárgyak esztétikai és funkcionális színvonalát és forrást biztosított azoknak a pályázatoknak a finanszírozására is, melyeket a tervezőművészeti területek valamennyi műfajában rendszeresen meghirdettek. Így a vállalatoknál alkalmazásban lévő tervezőművészek napi munkaköri feladataink túl, hozzájárult szakmai fejlődésükhöz is. Összességében azt mondhatjuk, hogy a járulék bevezetésével azok a díszműáruk, amiket adóval terheltek - a forgalmazási ár jelentős növekedése miatt - valóban kevesebb megrendelést kaptak a kereskedelemtől, ezért az szilikátipari üzemek más termékcsoportokra helyezték át a termelési kapacitást.
Fókuszban a szakterületek
A szervezet kiállítási tevékenységének fókusza a hatvanas években látványosan az ún. szakterületi kiállítások megrendezésére koncentrált. Egy-egy iparág, illetve az egymáshoz szorosan kapcsolódó ágazatok (pl. üveg-porcelán-kerámia) együttes bemutatásával jóval hatékonyabban tudták demonstrálni a szakterületeken folyó munkát és eredményeket. Könnyebb összehasonlítási alapot nyújtanak a különböző üzemek sajátos profiljának, a gyári kollektívák, illetve tervezők egyéni teljesítményeinek felmérésére. E típus kiállításait tanulmányozva is kiemelkedik a belsőépítészet-bútoripar, a lakástextil és öltözködéskultúra, illetve a szilikátipar hangsúlyos reprezentációja. Ide sorolhatóak tehát azok a kiállítások, melyek egy-egy adott vállalatot, gyáregységet önállóan, például retrospektív bemutató keretében (pl. “150 éves Parád”, 1964, “115 éves az Aquincum Porcelángyár”, 1969), vagy az iparágban betöltött szerepét, ill. a termelési profilt szemléltetve mutatták be (pl. “Gyapjú-és Selyemipari Ruhaanyag és modell bemutatóanyagának kiállítása a DUNASILK termékeiből, 1961, Lakástextil ’64 - A Lakástextil Vállalat termékeinek bemutatója, 1963). A szakterületi vagy iparági kiállítások ugyanakkor alkalmasak voltak arra is, hogy egy-egy pályázat eredményei a maguk sajátos közegében kerülhessenek bemutatásra. Ezek a pályázatok tulajdonképpen a szakterületekre szabott, akár egy adott termék, vagy termékcsoport speciálisabb területeit érintő problémáit igyekeztek kielégíteni (“Világítótest tervpályázat”, 1964 (23), Divattervező Vállalat modelltervező pályázata, 1969) (24).
Az Iparművészeti Múzeummal való kezdeti együttműködés után - hosszabb szünetet követően - 1963-ban rendezi meg a Tanács és a Lakástextil Vállalat - a vállalat gyáregységeiben dolgozó tervezői kollektívák munkáit bemutató - Lakástextil ’64 c. kiállítást, ami a két intézmény életében a friss lendületet vett közös munka első jelentősebb állomása volt. A vállalaton belül 1963-ban alakult meg a Tervező Stúdiója, melynek művészeti vezetőjévé Pécsi László textiltervezőt nevezték ki, akinek tervezés folyamatában egyedülálló és ideális kollektív alkotási körülményeket sikerült megteremtenie: “a Stúdió nemcsak ipari tervezőművész tagjai körében érvényesíti a kollektív munkát, hanem harmonikus együttműködést valósít meg a mérnökökkel, a közgazdászokkal és így válik egységes egésszé a gyártmányelőállítók köre.” Még ugyanebben az évben Lakástextil, ülőbútor címmel kiállítás nyílik a Magyar Építők Szakszervezetének székházában, majd ismét az Iparművészeti Múzeumban a LATEX és a Szék és Kárpitosipari Vállalat termékeiből. Hódmezővásárhelyen ekkor nyílik ismét kiállítás Művész az iparban címmel, melyen a Hódmezővásárhelyi Kötöttárugyár és a Majolikagyár tervezői állítanak ki (Bubb Ferenc, Fekete János, Fekete Jánosné, B. Kovács Ferencné Somogyi Emőke, Végvári Gyula, Tésik József). 1968-ban a Tanács ugyanitt rendezi meg - a Tornyai Múzeum és a résztvevő üzemek (Hódmezővásárhelyi Kötöttárugyár, Divattervező Vállalat, Váci Kötöttárugyár, Budapesti Finomkötöttárugyár és a Habselyem Vállalat) hathatós segítségével - az I. Kötő-és Hurkolóipari Biennálét is.
Vidéki propaganda
A hódmezővásárhelyi Ipari Művészet kiállítás után 1966-ban a Győri Nyár keretében rendeznek azonos címmel ismét tárlatot. Filep István beszámolójában megjegyzi, visszatekintve a tíz évvel korábbi első ilyen kiállításra, a tárlat címe még “jelszó” lehetett csupán, mellyel megpróbálták felhívni a figyelmet a tervezőművész jelenlétének fontosságára az ipari termelésben - ez a hatvanas évekre realitássá vált. (25) A Tanács ösztönző munkájának köszönhetően ebben az időszakban már százakban mérhető az ipari tervezők száma és folyamatos a Főiskoláról kikerülő tervezők elhelyezése a szaktárcákkal egyetértésben. A hódmezővásárhelyi és a győri tárlat is jó példák arra, hogy a szervezet igyekezett a formatervezés ügyét vidéki nagyvárosokban is propagálni, sokszor többszáz négyzetméteres, üzemek szerinti csoportosításra alkalmas kiállítótérben (elsősorban azokban, ahol számottevő volt az üzemek száma). Mindkét helyszín számos további kiállításnak adott helyet (Győri Műcsarnok: 1972 - Művész az iparban, Korszerű bútorok, Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely: 1967-68 - Kötszövőipari Biennálék).