Az alapítás első éveiben a Tanács igyekezett felmérni a rendeletben megfogalmazott feladatokat és meghatározni azokat az irányokat, valós teendőket, melyek az ipari formatervezés elvi és gyakorlati kérdéseivel kapcsolatban felmerültek. A rendelet szerint pedig - a Tanács elnöke a mindenkori népművelési miniszter volt - a szervezet tevékenységét - ami tehát az ipari formatervezés ügyének előmozdítása révén a minőségi környezetkultúra építésére törekedett - a művelődésügy égisze alatt végezte. Szerencsétlen körülménynek bizonyult ez akkor, amikor - a művelődésügy érdekeltségeitől meglehetősen távolesően és más célokkal - a gazdaság tudatosabb szerveződésére felfigyelve a tervezőművészek érdekvédelmén, a tervezés-termelés-kereskedelem hármasának kiegyensúlyozott “üzemeltetésén” keresztül igyekezett tevékenységét pozicionálni. Jogkörök és a rendelkezés érvényesítésének hiányában - tárcaközi szervként - eredményességük kooperációra volt utalva egy központosított világban. Míg a szervezeti forma nyugati mintákat követett, addig az ipari formatervezés ügyét megszólaltató elméleti diskurzus görcsösen próbált betagozódni az adott ideológiai háttérbe és megfelelni a szocializmus népművelő szólamainak, ugyanakkor igyekezett követni azokat az elveket, melyeket az alapítás során megfogalmaztak és szakítani kívánt minden olyan koncepcióval, amely az ipari formatervezést a képzőművészettel rokonítható művészeti kifejezésmódnak tekintette. Felismerte, hogy nem csupán a vezetőket, de az embereket, a vásárlóközönséget is meg kell barátkoztatni az ipari formatervezés, típus, sorozatgyártás, szériatermék új fogalmaival.
Iparművészet és ipari művészet
A Tanács 1957-ben rendezte meg emlematikus eseménysorozatává vált első Művész az iparban (3) kiállítását a Kereskedelmi Kamara Váci utcai kiállítótermében. Az általános tematikájú kiállításon bemutatták az összes - az ipar berkeiben munkálkodó - tervezőművészeti szakterületet (bútor-belsőépítészeti, szilikátipari, ötvös-fém, ipari forma, lakástextil, öltözködés). Hosszabb szünet után, csupán 1964-ben Hódmezővásárhelyen rendeznek ismét kiállítást Ipari Művészet címmel majd 1966 - 1967-től folyamatosan, évente többször, egészen 1975-ig. Az 1957-es és az 1964-es tárlat még ún. általános tematikájú kiállításoknak tekinthetők és céljuk a köztudat megbarátkoztatása a nagyipari termelés nyomán kibontakozott új fogalmakkal, a termékek új formáival. Ugyanakkor bizonyos fokig ellenpéldái is voltak az évenként megrendezett Országos Iparművészeti Tárlatoknak, aminek szervezésében a Tanács is részt vett az 1955-ös évtől. Bár az országos kiállítások az ipar-és népművészeti alkotásokat az előállítás módjától függetlenül mutatták be, a Tanács részvétele azt kívánta jelezni, hogy az épített környezetben és a modern (szocialista) tárgykultúrában egyre fontosabb szerepe van az ipari formatervezésnek, ami közvetlen kapcsolatban áll a népgazdaság szükségleteinek kielégítésével. Az 1955-ös III. Iparművészeti és Népművészeti Kiállításon - a Tanács közreműködése révén - ekkor jelenhettek meg először az ipari tervezőművészet eredményei - sorozatgyártásban készült termékek. Ez áttörést eredményezett az alapvetően kézműves szemléletű iparművészetről és népművészetről való korszerűtlen gondolkodásban: “iparművészetünk - nem kis részben - kilábalt már a népművészetet a háziiparral összekeverő és éppen ezért merőben korszerűtlen felfogásából” (4). Az 1956. évi tervezetben kiemelik, hogy a következő tárlaton (1959) a nagyipari kiállítási anyag legalább ötven százalékos szerepleltetésére fognak törekedni (5). Az alapítás éveiben tehát nagyobb számban szerepeltek a lehető legtöbb szakterületet és iparágat bemutató általános kiállítások, melyeknek jelentősége a nagyipari tervezés helyzetének és az üzemi viszonyok feltérképezésével a hatvanas évekre látványosan csökkent. Ezzel párhuzamosan megjelentek, azok a szakterületekre vagy témakörökre specializálódott kiállítástípusok (kisebb volumenű kamarakiállítások), melyek hatékonyabban tudták érvényesíteni egy alaposabban körvonalazott “szemlélet”, inkább gyakorlati tapasztalatokra alapozott közvetítését.
A tervezőművészek tárlata
A Művész az iparban kiállítások célja kiállítási lehetőség teremtése volt az iparban dolgozó tervezőművészek számára. A szervezet missziós tevékenysége tükrében azt is mondhatjuk, hogy az ipari formatervező kiállítási jogainak érvényesítése, ami, a hagyományosan képzőművészeti aspektushoz kötött kiállítási formátumban való “területfoglalást” is kinyilvánította. A Tanács egyrészt igyekezett ösztönözni az ipari tervezőművész munkájának és szerepének helyes értelmezését, másrészt bemutatta az “embert” is az iparban, aki ti. a szocializmus ideológiájának megfelelő “humánus” termelés egyik meghatározó tényezője. A szakterületekhez igazodó, és épp ezért szűkebb fókuszú események, alkalmasabbak voltak a sikeres pályázati eredmények és egyéni teljesítmények demonstrálására illetve a gyártmánytervezés és -fejlesztés üres jelszavait a “jó” formatervezés példáival igyekezett megtölteni. A kiállításokon mindezek a törekvések a tervezőkben és termékekben hangsúlyosan, érték formájában jelentek meg, így alkalmasint felhívták a figyelmet a gyári hierarchia és a konfliktusainak rendezésére is.
Még ugyanebben az évben kiadják a belső terjesztésű Ipari Művészet című folyóiratot is, az ipari formatervezés krónikáját, ami kezdetben külföldi - főleg a keleti blokk - folyóiratainak (pl. a szovjet Dekorativnoe Isszkusztvo, a cseh Tvar és Domov, a német Form und Zweck és Funktion - Formgebung - Qualitat (NDK), vagy a nyugati lapok közül a holland Internationel Textiles, a francia Esthétique Industrielle, az angol Pottery and Glass és Design magazinok stb.) és a Formatervezési Világszervezet (ICSID) cikkeit közli magyar fordításban, majd egyre nagyobb figyelmet szentel a hazai eseményeknek. Szerzői között szerepelnek művészettörténészek és művészeti írók, mint Ernyey Gyula, Koczogh Ákos, Sikota Győző, Fekete Judit, Dvorszky Hedvig, a kiállításokon szereplő tervezőművészek mint az üvegtervező Dárday Nikolett, vagy a belsőépítész-bútortervező Fekete György, de időről-időre recenzálnak a Főiskola képviselői is: Kaesz Gyula, Pogány Frigyes, később Gergely István, valamint a Tanács munkatársai: Juhász László vagy Filep István.
A lakáskultúra vonzásában
Mind a Tanács hajdani Dokumentációs Tárának anyagában, mind a kiállításokat számba véve kiemelkednek azonban a lakáskulturális szakbizottsághoz tartozó lakástextil, bútoripari - belsőépítészeti és szilikátipari (finomkerámia - üveg) szakterületek. A nagyipari termelés érdekeltségei, és általában véve az új életmód, új háztartásainak növekvő igényei is ezekre a területekre koncentrálódtak, mind bel-, mind külkereskedelmi szempontokból. A húszéves tevékenység alatt megvalósult többszáz kiállítás között a legnagyobb számban tehát az ún. lakáskulturális kiállításokat találjuk, melyekben a felsorolt szakterületek látványos együttműködése valósult meg. Lakáskulturális kiállításoknak tekintettem azokat a rendezvényeket, ahol a Tanács programmal lépett fel és az ízlésnevelés általános attitűdjén túl, a bemutatott iparágak és az érintett formatervezői tevékenység olyan sajátos problémáival akart szembesíteni, ami a szervezetet érzékenyen érintette. A lakáskulturális kiállítások hangsúlyos jelenléte annak a szakmai múltnak köszönhető, ami már a háború előtt foglalkozott a szociális igények felől megközelített lakáskérdéssel (6) és részt vesz a típusbútor körül kialakuló kibontakozó tervezői párbeszédben és melynek tematikáját tehát Juhász László személye helyezte a vezetése alatt megalapított Iparművészeti Tanács központi érdeklődési körébe, mintegy a harmincas években kibonatkozó és az említett témákat érintő diskurzus folyományaként. (7) 1956-ban a Bútorértékesítő Vállalat termékeiből kiállítást rendeznek az Iparművészeti Múzeumban, a következő évben a Magyar Építőművészek Szövetségében mutatják be a “Lakásbútor és kiegészítő kisbútorok tervpályázat “ anyagát (8). A pályázaton és a kiállításon többek között részt vesz: Mózer Pál, Kigyóssy Ágnes, Hornicsek Lajos, Király József, Peresztegi József, Gergely Sándor. 1958-ban "Szép Otthon - Jó lakás" címmel nyílik kiállítás a MÁVAG Vörösmarty Művelődési Házában. A címadás egyrészt utal az 1936-tól, Kaesz Gyula kezdeményezésére kiírt “Új magyar Otthon” kiállításokra és pályázatokra, másrészt az ’58-as kiállítás előhírnöke volt a hatvanas években a Bútorértékesítő Vállalattal közösen, vidéki nagyvárosokba szervezett “Mai Otthon”-sorozatnak, majd a Budapesti Nemzetközi Vásáron, 1964-től induló önálló “Otthon” kiállításoknak, melyek a lakáskultúra és lakberendezés iránti érdeklődés tömegeket vonzó eseményei voltak.
Az iparesztétika érvényesítéséért tett intézkedések
A kiállítási anyagok nem tudták mindig egységes színvonalon reprezentálni a Tanácsi ideológiákat. A kereskedelmi forgalomban kapható szériatermékek sokszor elrettentő példaként szerepeltek, míg a vonzó termékekről általában kiderült, hogy prototípusok (“a kereskedelem a jövő évre tervezi megrendelését”). A termékminősítés gondolatával a Tanács már az 1957-es éves beszámolójában említést tesz és tervezetet kíván benyújtani a “gyártmány kimagasló anyagi és művészeti értékét” jelző Művészeti Minőség Márkázás minisztertanácsi rendeletének előkészítésére (9), előrevetítve a végül, csupán 1967-ben, az Országos Piackutató Intézettel és a Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézettel közösen létrehozott Kiváló Áruk Fórumát (KÁF), ami csupán a kiemelkedően magas műszaki-esztétikai mutatóval bíró terméket fémjelezhette. Szintén ebben az évben kerül először megrendezésre a Kohó-és Gépipari Minisztérium Legszebb Termék díjnyerteseinek kiállítása, ezt 1960-tól az ÉVM, az OKISZ, a Könnyűipar legszebb terméke és a Legszebb műanyag termék díjainak megalapítása követte, amit hagyományosan az éves őszi BNV-n osztottak ki. A kiváló gyártmányok megkülönböztetése azért volt fontos, mert bár a kötelező zsűrizések ellenére az üzemek továbbra is ki voltak szolgáltatva a kereskedelem igényeinek, így mégis rá lehetett mutatni a követendő példákra. Ehhez a törekvéshez kapcsolódik a Kereskedelmi Kamara kooperációjával elképzelt állandó kiállítási helyiség és mintabolt kialakítása és üzemeltetése, amely alkalmas a prototípusok bemutatására és lehetővé teszi a fogyasztói igények felmérését és a kereskedelem képviselőinek megfelelő tájékozódását. (10)
A Tanács a Brüsszeli Világkiállításon
Az 1957-es év legfontosabb feladata mégis a Brüsszeli Világkiállításon szereplő iparművészeti alkotások (öltözködés, lakberendezés) pályázati úton történő kiválogatása és bírálata volt. (11) A Tanács és a Könnyűipari Minisztérium a Belkereskedelmi Minisztérium Vendéglátóipari Vállalatának felkérésére tervezési megbízásokat adott ki a brüsszeli magyar étterem teljes berendezésére (porcelán-, fém-és üvegedényekre, evőeszközökre, éttermi textíliákra). A megbízásokat többek között: Koczor Sándor, Zelenák Crescencia, Sümeghy Sára, Hornicsek László, Imre Júlia és Moess Tibor kapták. (12) Sajnos a világkiállításon szereplő ipari termékek teljes terméklistája nem szerepel a kiállítási dokumentáció anyagai között.
Az ötvenes évek végének titkári beszámolói és a szervezet féléves, éves tervezetei mindinkább azt hangsúlyozzák, hogy a Párt és Kormány művelődéspolitikai gyakorlatában nem kap elég helyet és támogatást az ipari formatervezés ügye és a területen tevékenységet kifejteni képes, vagy jogosult szervek (Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztálya, a Képző-és Iparművészek Szövetsége, az Iparművészeti Tanács, és a Képzőművészeti Alap) hatékonyabb kooperációjára és egyetértésére lenne szükség. Egyre több szó esik az üzemekben dolgozó tervezőművészek helyzetét rendezni kívánó művészstátusz bevezetésének előkészítéséről is. (13)