Benkő Cs. Gyula formatervező, 1973-1975 között, a szervezetileg újjáalakuló Iparművészeti Tanács Iparesztétikai Osztályának vezetője, majd 2004-ig a Képző-és Iparművészeti Lektorátushoz csatolt Osztály vezetője. Osztályvezetői megbízatása előtt szakértőként részt vett a Kiváló Áruk Fórumának minősítési munkájában, folyamatosan publikált a Tanács önálló kiadványának, az Ipari Művészetnek, hasábjain és formatervezőként többször kapott megbízást kiállítás tervezési munkákra. Beszélgetéseink alkalmával elsősorban azt emelte ki, hogy a Juhász László “elvesztésével” - akinek személye és működése kétségtelenül meghatározta a Tanács arculatát és a szervezet tevékenysége mögött húzódó eszmeiséget - néhány súlyosan elhanyagolt és elpazarolt év után, mégs talpra tudott állni és a megszűnés előtti időszakban vissza tudott valamit idézni a kezdeti évek szellemiségéből.
Korábban már vett részt kiállítóként (pl. a “Design ’68” kiállításon) és kapott megbízást kiállítás grafikai munkákra is (pl. a ’72-es Művész az iparban, Győrben és az Iparművészeti Múzeumban is) a Tanácstól. Milyen konkrét előzmények, kapcsolatok révén került később a Tanács alkalmazásába?
Még főiskolás koromban kerültem kapcsolatba az Iparművészeti Tanáccsal. Részt vettem pályázatain. A diploma megszerzése után elnyertem munkáimmal két ízben a „Az év legszebb terméke” díjat, melyet a Tanács alapított. Később az Ipari művészet folyóirat számára több tanulmányt írtam, egy időben a folyóiratszemlét készítettem (külföldi folyóiratok). Az Iparesztétikai Osztály vezetői feladataira való meghívásom konkrét előzménye volt a Tanács szervezetét érintő átalakítás tervezetének kidolgozása, javaslattétel a feladatok ellátásának korszerűsítésére. Mindezek után számomra is meglepetésként hatott a felkérés, melyet közel egy esztendős mérlegelést követően fogadtam el.
1973-ban került a Tanácshoz, amely már nem Juhász László szellemi irányítása alatt működött. Milyen volt ekkor a szervezet helyzete és megítélése? Megmaradt-e valami az átszervezések után Juhász eredeti koncepciójából, ill. megvalósultak-e olyan törekvések melyekre korábban nem volt lehetőség?
Bár Juhász László már nyugdíjban volt, a kapcsolat az új vezető Szentes Lajos, valamint Juhász László, továbbá személyem között folyamatos volt. Valamennyi módosítással kapcsolatos elgondolást Juhász Lászlóval egyetértésben és vele való konzultáció alapján alakítottam ki. Ami a szervezet helyzetét és megítélését illeti, az intézményt, már Juhász László idejében is folyamatos támadások érték, mind a pártközpont, mind pedig a Képzőművész Szövetség korifeusai részéről. Ezek a támadások a nyugdíjba menetele után felerősödtek. Odakerülésem után sikerült konszolidálni az intézmény munkáját. Komoly előrelépések történtek mind a pályázatok számának és színvonalának növelésében, mind nemzetközi kapcsolataink kiépítése, fejlesztése területén. Az 1975. évi Minisztertanácsi Rendelet egy dinamikusan felfele ívelő szakmai folyamatot szakított meg.
1962-ben a Tanács szorgalmazta egy, kifejezetten gyakorlati feladatok ellátására specializálódó Iparesztétikai Intézet felállítását, ami végül a megfelelő támogatottság hiányában nem valósult meg. Volt-e tudomása erről az előzményről? Illetve tekinthető-e az 1973-as új ügyrend bevezetésekor megalakult Iparesztétikai Osztály, - az osztályhoz rendelt feladatkörökkel - az Intézet gondolati folyományának?
Igen. Az 1973 utáni átszervezés és a kidolgozott javaslatok a korábbi elképzeléseket valamint, a korszerű nemzetközi példákat is figyelembe vették (Pl.: British Design Council). Az aktuális gazdasági környezetben a tervezőművészeti szakmák hatékonyságának lehetséges maximális fejlesztési lehetőségeit, valamint a tervezőművészek jobb munkafeltételeinek biztosítását célozták meg.
Hogyan jellemezné a tárgyalt időszakban (1973 után) az érintett szaktárcák és a Tanács viszonyát?
Az érintett szaktárcák szakmai testületei és az Iparművészeti Tanács hivatali apparátusa között a kapcsolat konstruktív, és dinamikusan fejlődő volt. Ez tette lehetővé, hogy a feladatoknak a Lektorátushoz kerülése után is folytatható és fejleszthető maradt. Az Iparművészeti Tanács Tárcaközi Testülete, amelynek elvileg irányító funkciója lett volna, már Juhász László idejében leépülőben volt, 1973-ra gyakorlatilag elhalt. A kapcsolatok, a gyakorlati munka a szakmai apparátusok (az Iparesztétikai Osztály, illetve a szaktárcák érintett főosztályai) között zajlott.
1968-ban vezették be a Kulturális járulék rendeletét, melynek végrehajtó szerve a Tanács volt. A tárgyalt időszakban milyen hatásfokkal működött a rendelet? Elérte-e eredeti célját?
Bizonyos fokig igen. A kötelező zsűrizés által számottevően javította a szilikátipar által gyártott dísztárgyak esztétikai és funkcionális színvonalát (az 1968-as rendelet csak ezt a termékkört vonta be a kötelező engedélyeztetés körébe!). Forrást biztosított azoknak a pályázatoknak a finanszírozására, melyeket a tervezőművészeti terület valamennyi műfajában rendszeresen meg lehetett hirdetni. Ezáltal a vállalatoknál alkalmazásban lévő tervezőművészek napi munkaköri feladataink túl, elősegítette szakmai fejlődésüket, szabadabb tervezési lehetőségeket biztosítva (ez sok esetben együtt járt a megismertség a karrier és az elismertség nagymértékű kialakításával.) Az elég rosszul dotált alkalmazott művészek anyagi elismeréséhez is hozzájárult. Emelte – ha nem is a kívánatos mértékben – a formatervezés presztízsének erősödését. Későbbi járulékos következmények: a kulturális járulék más műfajokra való kiterjesztésével az egyéb termékek esztétikai színvonalát is pozitívan lehetett befolyásolni, továbbá előtérbe került a termékkel kapcsolatos szerzői jogok bizonyíthatósága. A kötelező zsűrizés által a termékek nemzetközi piacon történő értékesíthetősége számottevően javult.
Korábban kiemelte, hogy az utolsó időszakban sikerrel élesztették fel a Czéh vezetése alatt halódó nemzetközi kapcsolatokat. Ennek milyen eredményei voltak?
A kapcsolatok elsősorban a KGST országok között, azok iparművészeti tanácsai, illetve intézetei között alakultak ki, és erősödtek meg (NDK, Csehszlovákia, Bulgária, Lengyelország, Szovjetunió), de komoly hatással voltak az ICSID vonatkozásaiban is.
Többek között a magyar Iparművészeti Tanács tárgyalási pozícióba került az ICSID végrehajtó bizottságával (ezen keresztül NSZK-beli, brit, finn, dán, és norvég partnerekkel is). Jelentős szerepünk volt az 1975. évi ICSID Kongresszus előkészítésében, tematikájának kidolgozásában. Ez kb. 70%-ban az Iparművészeti Tanács javaslataira épült. A kongresszuson előadást is tartottunk.
Jablonecben (CSSR) a Tárgyak Világa című nemzetközi kiállításon is megmérettettünk, melyet a “Gyermek és Világa” témakörben rendeztek meg 1975-ben. Az Iparművészeti Tanács által összeállított és bemutatott, a hazai tervezőművészet majd valamennyi ágának e témakörre vonatkozó legjavát felsorakoztató kiállítás a közönség által a legsikeresebbnek ítéltetett.
Ki tudna emelni, felsorolni néhány olyan pályázatot, tervezői megbízást, kiállítást, melyek a Tanács törekvéseihez mérten a tárgyalt időszakban kiemelkedő eredményeket hoztak? (pl. tervezéskivitelezés különösen sikeres “együttműködése” miatt, kereskedelmi sikerek miatt, újító szándéka miatt stb.)
A Képzőművész Szövetséggel és a Savaria Múzeummal, a Könnyűipari Minisztériummal és a Vas megyei Tanáccsal egyetértésben és együttműködve megszerveztük és elindítottuk az Ipari Textilművészeti Biennále sorozatot, melynek első két rendezvénye 1973-ban és 1975-ben még az Iparművészeti Tanács szervezésében, rendezésében és lebonyolításában valósult meg. Ez a továbbiakban is folytatódott, de a későbbiekben összeolvadt a Fal- és Tértextil, valamint a Minitextil Biennálékkal. Ekkor indítottuk el azt a gyakorlatot, hogy az Ipari Textilbiennálé díjazottjai számára a kőszegi Zwingerben a következő biennáléval egyidejűleg egyéni kiállítást rendeztünk.
Rendszeressé tettük a Művész az Iparban kiállítás sorozatot, amely az iparban alkalmazásban lévő tervezőművészeknek biztosított bemutatkozási lehetőséget. Mivel az Iparművészeti Tanács saját bemutatóteremmel nem rendelkezett, ezeket külső helyszíneken, többnyire az Iparművészeti Múzeumban, illetve vidéki kiállítóhelyeken, galériákban, múzeumokban rendeztük meg. 1974-ben került sor a nagy országos Belsőépítészet ’74 kiállításra. Évente, ismétlődően írtunk ki pályázatot az egyes iparágak tervezőművészei számára (PL.: FIM pályázatok, Vendéglátó ipari pályázat, ÜM pályázatok, Panyova pályázatok, Selyemipari pályázatok, Otthon pályázatok, stb…) Ezeket a pályázatokat az Iparesztétikai Osztály a Lektorátus keretei között is a rendszerváltásig folyamatosan továbbéltette. Majd az iparszerkezet megváltozása, a trösztök felbomlása, valamint a termelő vállalatok privatizálása következményeként a pályázatok működtetése ellehetetlenedett.
Milyenek voltak a pályakezdés évei? Van olyan emléke, hogy a hatvanas-hetvenes években kapcsolatba került - pályázatokon keresztül, vagy egy kiállításon - az Iparművészeti Tanáccsal?
Tudja, egyrészt ez már nagyon régen volt… ki emlékszik már erre? Másrészt én ’67-ben diplomáztam azután körbe kellett nézni, hogy milyen lehetőségek vannak a szakmában. Igyekeztem elkerülni a hivatalos szervezetekhez való csatlakozást (Képző-és Iparművészek Szövetsége, Művészeti Alap). Nem a pályázatokat, azokban részt vettem, de a parttalan cseverészős, kötelező időnkénti találkozásnak, a tiszségviselésnek nem voltam híve.
Akkor már nem volt kötelező Alap-tagnak lenni, hogy megrendeléseket kapjon az ember?
Szakmánként más lehetett. A mi szakmánkban, a belsőépítészetben, én akkor kerültem egy kicsit közelebb ehhez, amikor az Opteam csoportot szerveztük Bárkányi Attilával, Droppa Juddittal és Ferencz Pistával. Az Opteam ment elég sokáig és jól. Ezt azért említem, mert mi a pályázatokra mozdultunk rá. Nem hagytunk ki egyet sem, mert a sikeres pályázat mindig továbblendített bennünket. Abban az életkorban voltunk, amikor az ember mindig győzni akart, úgy éreztük, hogy mindennek tétje van és bíztunk abban, hogy szakértők bírálják el a munkáinkat.
Tudták, hogy kik azok akik elbírálják a pályázatokat?
Ezt a Lektorátus intézte. Az én első pályázatomat is a Lektorátus hirdette meg, ahol sikerült megmutatnom a fogam fehérjét.
Ez melyik pályázat volt?
Egy kisbútor pályázat.
Én úgy emlékszem, hogy ezt még a Tanács írta ki, illetve a Tanács bonyolította a Fogyasztók Tanácsa részére 1973-ban.
Igen? 2010-ben Szentpéteri Tibor formatervezővel volt egy közös kiállításunk, én úgy neveztem: életműkiállítás. Az országban több helyen is kiállítottunk és én akkor úgy hivatkoztam erre, mint egy Lektorátusi pályázatra, de akkor lehet, hogy maga jobban emlékszik… Voltak más pályázatok is, amit a Lektorátus hirdetett meg az ARTEX vagy a KISZ számára, aztán Pohárnok Mihály vezetésével létrejött a Design Center. Annak idején a Mihály engem kért meg a Design Center teljes belsőépítészeti kialakítására. Aztán megterveztem a Horizontot…de ez már a nyolcvanas évek (1980).
Milyen állandó munkahelyei voltak?
Mindig úgy alakult, hogy én világéletemben valamelyik cég tervezdéjében dolgoztam és ez mindig kivitelező cég volt. Először a Kiállítás Kivitelezőnél, ami az FFKKV-hoz (Fővárosi Faipari és Kiállítás Kivitelező Vállalat) tartozott és volt tervezőrészlege is. Utánam egyre többen kezdték ott a pályát. Nagyon érdekes volt, mert amit az ember megálmodott azt szinte egyből látta is megvalósulni, hiszen a kivitelezés is ott folyt.
Kitől érkeztek megrendelések a Kiállítás Kivitelezőhöz? Ugyanúgy érkezhetett a Műcsarnoktól is, mint mondjuk egy ipari vállalattól?
Igen, a cég melóinak nagy része kiállítás volt, ennek a zöme meg a Hungexpo Külföldi Kiállítási Igazgatóságától érkezett. Gergely István, főépítész, később rektorom is lett, amikor a Főiskolán tanítottam. Tehát terveztünk külföldi, belföldi kiállításokat, mezőgazdasági kiállításokat, irodaberendezéséeket is. Emlékszem, az én első melóm egy gyár hosszú folyosójára egy beépített szekrény tervezése volt. Ha a tervezők bedolgoztak a Hungexpónak, mint például Varsányi Tamás, akkor tudtak utazni is. Ez tartott négy évig, 1967-71-ig voltam ott. Aztán elmentem katonának és vissza már nem ide jöttem, hanem a BUBIVhoz (Budapesti Bútoripari Vállalat), ahol kb. 10 évet töltöttem. Az a vicc, hogy a pályámat gyakorlatilag ebben az épületben kezdtem és itt is fogom befejezni. A gyártmánytervezés- és fejlesztésnél együtt dolgoztam Bodnár Jancsival és Farkasinszky Zolival. Az itt töltött idő végére sikerült megtervezni, az azóta már kicsit bútortörténetté vált, híres-nevezets Horizont bútorcsaládot. Az akkor komoly sikernek számított, Formatervezési Nívódíjat is kaptam érte. Bár ez az, ami leginkább a nevemhez köthető, azért voltak mellette még olyan bútorterveim, amik után külföldről is érdeklődtek. Közben persze ment az Opteam, a Design Center tervezése. Egyszerre olyan kapós voltam, hogy mindenkinek kellettem. Aztán jött a rendszerváltás és akkor egyszercsak lenullázódtunk.
Az Opteam csoport meddig működött?
Mi nem kapcsoltunk rögtön rendszerváltás után. Egy pár évvel később lettünk Kft, ez ment egy darabig. Az alapítótagokkal együtt végére heten lettünk és hárman már nem éreztük jól magunkat benne. A Kft szemlélete szerint mindenkinek minél több melót kellett hozni és így már nem volt olyan jó a dolog. Hárman kiváltunk és megcsináltuk a Ténia nevű Bt-t, amit vittünk még egy pár évig aztán az is megszűnt és én kivásároltam a többieket. Az Opteam eredeti, Szív utcai székhelyén lévő műhelyt a kisebbik fiam vitte tovább, aki bútorasztalos. Ezután szétszéledtünk és mindenki csinálta a maga dolgát. Én otthon egy kis asztalosműhelyt alakítottam ki magamnak, jókedvvel fúrok-faragok és most, ilyen vén fejjel, meg akarok tanulni faesztergálni, mindent, ami még belefér. Ehhez persze az kellett, hogy vidékre kerüljünk - mostmár huszonéve. 2016-ban a Műcsarnokban lesz egy iparművész szalon, amire egy bútorkollekcióval készülök. Érdekes, hogy míg egész életemben rengeteg papírmakettet csináltam, mostmár inkább csak gyorsan firkálok valamit és már rohanok is le a műhelybe csinálni. Baromi jó és úgy érzem egyre ügyesebb vagyok.
Visszatérve a korábbi munkahelyekhez, milyenek voltak a munkakörülmények? Milyen tapasztalatai voltak a bútoripar akkori helyzetéről?
A katonaság után jelentkeztem Szabó Palinál, aki a Gyártmánytervező- és Fejlesztő iroda főnöke volt és örömmel fogadtak. Azért fejlesztés és tervezés, mert a régi termékeket mindig javítgatni kellett - a “piaci” igényeknek megfelelően kellett maszatolnunk velük, de készültek új műszaki tervek, új holmik. A BUBIV főépülete Újpesten volt, ez itt, ahol éppen vagyunk, egy másik részleg volt, tele irodákkal, amíg az iskola (BKF, Metropolitan Egyetem) ki nem szúrta magának. Itt volt például a kereskedelmi igazgatóság. De voltak a BUBIVnak vidéki gyáregysége is, összesen tíz. Akkor Magyarország legnagyobb vertikumának számított. A báza, azaz a központi gyáregység, de tulajdonképpen az egész BUBIV elsősorban lapalkatrészes szekrénybútor-gyártással foglalkozott. Később hajlított lemezbútorokat is készítettek. A gyáregységek szerelő gyáregységek voltak. Aztán jött a szocialista iparágfejlesztés és megtámogatták a bútoripart, a BUBIVnak is adódott a lehetőség, hogy modern gépparkot alakítson ki magának Rákospalotán és a bázán. A nagyteljesítményű sorozatgyártásra alkalmas gépek nyugatról érkeztek, de persze a munkások kézzel adagolták bele az anyagot. Amikor szocialista szombatok voltak, én is adagoltam - kellett ilyen fölajánlásokat tenni. Készült munkám az egri gyáregységben, a Horizontot Jászberényben gyártották, voltam Encsen, Gyulán is. A BUBIVé volt az alföldi régió, mert a dunántúl már jórészt a Kanizsához tartozott.
A tervezés mellett hosszú ideig tanított is.
Még a BUBIVnál dolgoztam, amikor jött egy telefon: Fekete György hívott, aki akkor zsűror is volt a lektorátusokban, meg a Kisképző igazgatója is a Török Pálban. Mondja nekem, hogy “János gyere tanítani”. “Gyuri, hát hogy mennék én életemben nem tanítottam, azt sem tudom, hogy kell azt csinálni”. “De, itt most nagy szükség van rád, mert változások lesznek és én téged ismerlek, bízom benned, gyere.” Kaptam egy napot a héten amikor mehettem tanítani, de megmaradtam egyszerre két helyen dolgozni. Végül egy csapatot le is érettségiztettem. Akkor már ott volt a Gergely az Iparon, aki hívott tanítani, így az érettségi vége felé már ott is óraadó voltam. A Főiskolán is lehúztam nyolc-kilenc évet, akkor jött a rektorváltás, jött a Schrammel és akiket a Gergely felvett, azokat mind kilapátolták az iskolából. Egy darabig még ott voltam, mint a Ferencz Pista helyettese a tanszéken, aztán egyszer kaptam egy levelet, hogy nem tart igényt többet a szolgálataimra. Mázlimra Sopronba éppen kerestek tanárt, már ment a képzést, de szakember nem volt. Aztán 65 éves lettem és el kellett jönnöm. Hazamentem és éppen készültem feltenni a lábam, amikor csörgött a telefonom, Droppa Judit hívott, hogy meg kéne alapítani a Harsányi János Fősikolán a Környezettervező Szakot és rám gondoltak, mert nekem megvan hozzá minden titulusom. Egyéves előkészíts után indítottuk el a szakot. Mivel magániskoláról volt szó egy szerencsétlen fenntartó-váltás miatt eladtak minket a fejünk fölött. Mivel az új fenntartó, új elképzelései nem tetszettek felállt az egész iskola százvalahány gyerek és a tanárok és eljöttünk. Akkor már a BKF-nél ismerősek voltunk és felmerült a főiskolán újonnan szerveződő művészeti képzés gondolata, amit meg is csináltunk. Mentünk az Oktatási Hivatalba csoportosan “iskolástul” - mondták, hogy ilyet még nem láttak. Aztán idővel innen is kiöregedtem és szakvezetést már nem vállalhattam. El akartak küldeni, de most mégis visszahívtak kéthetente a Doktori Iskolába tanítani. Most lettem 73 éves.
Mi vonzotta a Konyhaprogramban való részvételre?
A Konyhaprogramban úgy vettem részt, hogy Csíkszentmihályi Péter szólt, hogy a Rubikkal hárman álljunk össze a Főiskolán. Péter akkor a Szrogh Gyuri bácsi alatt volt tanársegéd, így hárman terveztük meg magát a programban szereplő konyhabútort. Összejövéseken nem vettem részt, de így is képben lehetett lenni. Akkor ismertem meg a Rubikot, aki akkor egy ilyen sarokban ülő figura volt, ott rajzolta a füzetbe a kockáját.
Hogyan emlékszik vissza a Programban való részvételre?
A Konyhaprogram kezdeményezése és előkészületei nagyon körülményesek voltak. Egy csapat például konyhafőnökökhöz járt. Emlékszem, hogy a Pohárnok azzal nem elégedett meg, hogy a tervecskék csak tervecskék maradjanak és tényleg fantasztikus volt kézbe venni a legyártott üveg citromfacsarót. Én úgy látom, hogy erre a megmozdulásra az ipar egyáltalán nem volt felkészülve. Nem tudtak például megoldani olyan egyszerűnek tűnő méretkoordinációs problémákat, amin mi a konyhabútoron dolgoztunk. Voltak a teljesítési tervek és tervutasítások, a vállalatok nem voltak függetlenek, ebben hamvadt el a dolog. Persze voltak olyan lelkesek is, akik melléálltak. A konyhabútor végül nem került gyártásra, de nem is volt abban semmi különös. Csak optimálizáltuk a bútort arra a lehetetlen házgyári elrendezésre. A mi bútorunk egy kicsit jobban méretezett volt, egy kicsit jobban odafigyelt az ergonómiára, egyszerűen megpróbáltuk az alaphülyeségeket kiküszöbölni, hogy például a tűzhely, meg mosogató ne legyen a sarokban… A Vásárhelyi Jancsitól tudom ezt a frázis, hogy kamrában keringőzni, hát mi is kamrában keringőztük, de egy pár mutatós lépést lehetett volna tenni.
Aztán Fehérvári úton volt egy áruház, ami a Házgyári mintaboltja lett. A Gaul (Emil) a ’75-ös BNV-re szépen megtervezte a kiállítást. Erős kiállítás volt, jól kommunikáló, nagyon érthető, de a baj továbbra is az volt, hogy a szocialista ipar erre nem volt felkészülve.
Emlékszik még más megoldásokra, amelyekkel a házgyári lakások adottságaira, problémáira, pl. pályázatokon, kiállításokon reagáltak a tervezők?
Amikor Farkasinszky Zoli tervezte a Rékát (1980), akkor szó volt róla, hogy amikor fejlesztünk, akkor vegyük figyelembe a lakás nyújtotta körülményeket. Persze a Házgyári, majd később a Design Center igazi példamutatás volt. Az egész szakmának - a formatervezésnek, designerségnek, gyári tervezésnek - fantasztikus helyzetet teremtett volna. Amikor én ebben az időszakban a BUBivnál voltam, akkor minden gyártónak volt sajét tervezője. Itt tervezők mi hárman voltunk a Farkasinszky, a Bodnár meg én.
Míg a szilikátiparban gyakrabban előfordult, hogy a tervező egy adott gyáregységnél vagy vállalatnál volt akár évtizedekig elköteleződve, addig a korábbi időszak belsőépítész tervezői sokszor több vállatnak is terveztek.
Igen ez azért volt, mert korábban volt egy központi tervezőiroda. Ott dolgozott a Heczendorfer, a Mózer Pali, meg fiatalabbak is, pl. a Peresztegi Jóska.
Itt (METU, Rózsa utcai campus) korábban a Lingelnek volt bemutató terme a Hutyra utca felé. Öreg szakik mesélték nekem, hogy Flach János fantasztikus gyönyörű terveit itt égették el a kazánban…szóval gondoljon bele, az eredeti rajzait..
Volt-e nagy kedvence, példaképe az idősebbek közül?
Amikor fiatal voltam? Flach Jánost ezért említettem. Hetven körül kezdő koromban volt egy bútorpályázat, amire Kovács Erikával közösen adtuk be a terveinket. Ez a Little Boxes c. dolog arról szólt, hogy bútorlapokból kis nyitott elemek sorát lehetett építeni, amiből össze állíthattál ezt is azt is. Egy rendszerelvű kis modulelemes, puzzle-ös valami és hát baromira hittünk benne, naná, hogy hittünk benne. De aztán úgy kirúgtak bennünket a pályázatról, mint a fene, pedig azt hittük ez még akár sikeres is lehet. Akkor még a bíraláti jegyzőkönyveket általában megkaptuk és olvastuk, hogy mindenki lesajnált minket, mert összehasonlították a nagymenők a régi hagyományos bútoraival. Egyedül a Flach János értette meg, hogy mi a fenét akarunk és csak tőle kaptunk jó szót. Aztán megismertem a csodálatos ülőbútorát, amin egyszer ültem is, amikor tárgyaltam egy megbízóval, de csak egy héttel utána jöttem rá, hogy mi volt az. Ott ültem rajta és nem kértem el, pedig a kuncsaft akkor cserélte le a teljes bútorzatot és odaadta az asztalosnak, én meg lecsúsztam róla, utána jöttem rá, hogy mekkora marha vagyok… A Bodnárt is tiszteltem, mert bár voltak rossz tulajdonságai, de fantasztikus formaérzéke volt, egy őstehetség.
Milyen apparátus állt akkor a Gyártmánytervező-és Fejlesztő Irodában a tervező rendelkezésére? Amit megálmodtak papíron az meg is tudott valósulni?
Értem, hogy mit akar kérdezni. Állandó információéhségben voltunk. Egyszerűen nem értettük… úgy szerettünk volna megfelelni a gyártónak, a vezérigazgató elvtársnak,- a Lázár elvtársnak - aki, képzelje el, amikor megszülettett a Bűvös Kocka - halál komolyan, nem mosolyogta közben el magát - mondta, hogy “elvársak, azaz tervező elvtársak, maguk is találjanak ki egy olyan bútort, ami olyan, mint a Bűvös Kocka, hogy az is ilyen szenzációs legyen.” Tudja akkor ez így ment…csak mosolyogtunk és nem mondtunk rá semmit, ők a normálisak én vagyok a nem normális és csak bólogattunk. Szóval a Lázár elvtársnak is helyeseltünk, hogy “igen-igen kell egy ilyen bútor, mint a Bűvös Kocka”, dehát tettük a magunk dolgát. No, hát miért mondom, hogy információhiány: szóval hiába mentünk a saját kereskedőinkhez, mert így is olyan volt, mintha vakon dolgoznánk. Próbáltunk, mi aszerint, amit a TV-ben láttunk, vagy az újságban olvastunk - szóval igyekeztünk a saját csápjaink után menni - próbáltunk tájékozódni, hogy mi kéne a népnek. Készültek nagy tanulmányok, hogy a felmérések eredményeit, ha így-úgy kövtetjük, akkor ebből biztos jó bútor születik. Két kereskedő cég létezett abban az időben: a Bútorker és a Domus, ezeknek voltak nagy kereskedelmi bemutatóik, itt volt is egy mintaterem, de a tervezőt általában nem hívták meg, csak a főnökét és így nem kaphattuk direkten az információt. Akit meghívtak megpróbálta elmondani mit látott.
A tervezéssel foglalkozó egységnek szakmabeli volt a főnöke?
Nem. Ebben az esetben például faipari mérnök volt. Egy belsőépítész nem lehetett főnök. Mi úgy voltunk elkönyvelve, hogy kicsit művészek, kicsit hülyék, kicsit kiszámíthatatlanok vagyunk.
Tehát a belsőépítész-tervező szakma nem örvendett nagy megbecsülésnek.
Abszolút nem. Bejártunk a rendes havi fizetésért. Nekem ezt a Horizontot valahogy sikerült eltalálnom. Jött az ősz és kikerült az Otthon kiállításra. Én is kisunnyogtam és teljesen ledöbbentem. Mert tudja az ember úgy félig-meddig magának kitalálta, hogy itt legyen egy kis zsebes vászon, ott egy kis parafa, hogy bele lehessen szúrkálni a gombostűt, egy kis apróság itt és egy kicsi ott… De arra sosem gondoltam volna, hogy ennyire vevők rá az emberek. Épp csak meg nem tapsoltak. Erre kaptam a Nívódíjat. Aztán elindult sok hercehurca után - sokat át kellett alakítani rajta és visszacsinálni, ezt meg azt lemaradt az lemaradt. Nem vállalja a kereskedő, stb, kínlódás. Én és a drága aranyos Jászberényi gyárigazgató mentünk áruházról áruházra és szereltük össze a bútort a két kezünkkel, mert csak általában csak a sarokba levágták. Mi próbáltunk valami együttest összeállítani, hogy valahogy megjelenhessen a bútor a kínálatban. Szóval a nemtörődömség, a nyűg, az új dolog, nem volt érdeke senkinek. Nem érdekelt senkit, hogy ezzel a jó üggyel foglalkozzon. Rengeteg kukába dobott lelkesedés, meg mindenféle volt, kevés sikerélmény. Ha maszek lettem volna, ezeket soha nem élem meg. Volt egy mániám, az meg egy Artex pályázatra készült, a Form a chain!, ami megjárta még Párizst is. Elemekeből lehetett összeállítani egy bútorcsaládot. Az is volt az Otthon kiállításon, csak egy kis sarkot kaptam , de akkor meg a szakma nyűgöződött le, hogy “jéé ilyet is lehet”. Az Opteammel is csak akkor voltunk sikeresek, amikor elkezdtük a Felhő-lámpát gyártani. Végre lehetett már kapni, de mindig höttünk-mentünk az elemekkel, állandóan folyt az összeszerelés. Mi voltunk kénytelenek megszervezni a gyártását is. El akartuk mi azt adni az iparnak, hogy ne kelljen vele vacakolnunk, de senki nem vállalta a gyártását. Az a poén az egészben, hogy a Vaterán árulják az egyik állólámpánkat, valami 120 ezer forintért, amit mi maximum 5500-ért csináltunk, mert abban sok volt az anyag. Az a szöveg, hogy a magyar design kitüntetett teljesítménye.
Más tervezőszakmákkal milyen volt a kapcsolat, mennyire figyelték egymás munkáját, milyen találkozások voltak?
A Szövetség régóta működött, ott elég formálisak voltak a kapcsolatok . A Lektorátusba zsűrizni jártunk fel, de az is formális volt. Az Opteamba ott volt Droppa Judit, aki textiles, egy merőben másfajta gondolkodással és sokszor jött Pauli Anna is, vele voltunk még jóban, meg a Sárváry Katival. Paulival egyszer sikerült összedolgozni: én akkor már a BUBivnál dolgoztam és sikerült rávenni a társaságot, hogy az Anna szövetét használjuk.
Akkor ipari szinten nem igazán sikerült belsős kooperációkat kieszközölni, gondolom Pauli Anna is, mint gyári tervező vett részt a Bubivos projektben.
Igen, de már a Horizontnál ez nem jött össze, pedig azt nagyon akartam.
Ennek milyen akadályai voltak?
A kereskedőtől jött egy ember és ő mondta meg, hogy mit szeretnének, nem volt fogyasztói felmérés. Annyira, hogy Szombathelyen a LATEXnél a gyártórészen mondták egyszer, hogy van nekik egy szövetük, amit csak úgy hívnak, hogy ez a “Lázár-vörös”. A BUBIV vezérigazgatójának, a Lázár elvtársnak ez volt a kedvenc színe.Voltak sztenderdek, amit ráerőltettek a vevőre és a vevő azt hitte, hogy más nincs, hogy mást már nem lehet kapni. Semmi nem volt. Csak annak, aki ki tudott jutni nyugatra, az látta, hogy van más is. A tömeg, aki például ott állt a Horizont előtt az Otthon kiállításon kérdezte, hogy mikor lehet majd ezt kapni, mert nagyon kéne. Sok előjegyzést vettek fel rá.
Mennyi idő múlva lehetett kapni a Horizontot?
Ráment egy olyan jó másfél év mire beindult a szériagyártása, mert a bútornak voltak korábbi felületproblémái. Én ugyanis fóliásat terveztem a forgácslapra egy műanyagfólia kerül, amitől olyan hatása lesz mintha pl. tölgyből, vagy kőrisből lenne. Ez speciel egyszínű volt, de akkor meg az volt a gond, hogy nem volt hozzávaló élfólia… A lapra meg az élre ugyanaz kerüljön, hát evidens, de ez volt a gond. Én három színben ajánlottam: sötétbarnában, zöldben és abban a jellegzetes narancsos színűben, mert fiatalos bútornak szántam. Aztán hamar kiderült, hogy az az állami támogatás, ami korábban a gyerekbútorokra volt, egyik napról a másikra megszűntették. És akkor ott állt a gyártó, meg a kereskedő, hogy ezt kinek fogja eladni, így nem lesz rá kereslet. Akkor elkezdett el a bútor átszivárogni víkendházakba. Szóval furcsa. Az, tudja, ha erőszakosan beavatkoznak a dolgokba. Mert ugye van egy gyártó annak meg van egy terméke, a kereskedő lát benne fantáziát, forgalmazza aztán eljut a vevőhöz, ha ebbe olyan direkten beavatkoznak akkor megette a fene az egészet. Mikor jött a rendszerváltás, mi hirtelen lenullázódtunk, mert mindenhonnan jöttek új emberek, nekünk meg megcsappantak a kapcsolataink. Nekem viszonylag szerencsém volt, mert a tanításban állandónak érzte magát az ember, (de aztán kiderült, hogy az se az). A naivitás, a mindenáron akarás, a nyakasság az embert azért túllendíti a dolgokon, a humorérzékem hála az égnek egészséges. Az Opteam vége egy kicsit keserű lett és már nem is nagyon tartjuk a kapcsolatot a többiekkel, de amíg volt, nagyon jó volt, sokat nevettünk. Akkor lett nehezebb és romlott meg a kapcsolat, amikor már ebből kellet volna megélni, számlázni, könyvelőzni…
Hol értékesítették a rendszerváltás előtt az Opteammel a termékeket? Az Opteam kisiparos jellegű szerveződésnek volt tekinthető?
Abszolút. A Képcsarnok és az Iparművészeti Vállalathoz vittük értékesítni a termékeket. Így készült volna a Paraset is, az a parafából készült bútorcsalád, ami nagyon szép kis dolog lett volna. Terveztünk mi bútorokat még ezen kívül, csak mind olyanra sikerült, hogy valami miatt nem akart megfelelni a gyártónak. Az Iparművészeti Vállalat üzemének is terveztünk bútorokat, csak állandóan mindenféle bajaik voltak, hogy ők ezt nem tudják megcsinálni.
Szakmailag mi volt az utóbbi idők legemlékezetesebb pillanata?
Annak is van már 8 éve, hogy habilitáltam, a Zugligeten. Akkor az embernek össze kell szednie magát, mert van húsz perce, hogy az egész munkásságát bemutassa. Amikor kipakoltam az életmű javát rájöttem, hogy mi vonz engem igazán. Hogy engem pár forma, pár probléma vonz és mániákusan ezeken vacakolok és akkor ott egy pár építész kollega is rádöbbent, hogy “jé ezt is te csináltad?, azt is te csináltad?”. És ez olyan jó dolog. Ha van öt olyan amire emlékeznek és jól sikerült, akkor nekem az elég.
Budapest, Metropolitan Egyetem, 2015. 11.14.